BMJ Magyar Kiadás 2000;4:255.

NÉZŐPONT

Tudomány és a média

Elvileg a tudományos kutatásnak szabadnak, minden külső behatástól függetlennek, ahogy mondani szoktuk, autonómnak kell lennie. A gyakorlatban az üzlet és a politika is beavatkozik. A politika is ráült a tudományra, még korábban a vallás. Azt kell elérni, hogy a tudomány a lehető legszabadabban fejlődjék. A tudomány szempontjából az az erkölcstelen, ha valaki olyan eredményt hoz nyilvánosságra, amelyet nem ellenőrzött vagy amely plágium. De ezeket a tudományos közösség kitaszítja soraiból. Egészen mások az eredmények alkalmazása során elkövetett etikai vétségek. Azért mások, mert ezek nem csupán a tudóst érintik, hanem a másik embert is.

...Heller szerint a biológusok naivak, ha azt hiszik, csak a kromoszómák számítanak. Az egypetéjű ikrekből is teljesen különböző személyiségek lehetnek. Már akkor beleszólunk a természet rendjébe, amikor egy gyereket tisztába teszünk vagy rámosolygunk, illetve, ha nem tesszük. Az ember nem csupán kromoszómáiból áll, hanem nagyon komplex jelenség. Az amerikai Nobel-díjasok spermabankja is nevetséges. Ráadásul zseniális embereknek csak ritkán születik zseniális gyerekük. Lásd Goethe vagy Napóleon fiát. Az emberi születésnek kromoszómák vagy gének útján történő regulációja abszurd. Az emberi lét nem csupán biológia kérdés. Az emberi személyiséget nem lehet kromoszómákkal vagy génekkel elintézni. Ez rettenetes naivitás. Még az agyról, a szellemről, a gondolkodásról is igen keveset tudunk.

Pogonyi Lajos. Nem mindent szabad, amit lehet. Népszabadság, 2000. július 22.

Habár a mostani eredményeknek a magyar egészségügyi ellátásra nagyon minimális hatásuk lesz – jósolja Venetianer Pál –, olyan következményei lehetnek a génállomány megismerésének, amelyek a fejlődő világ legsúlyosabb egészségügyi problémáin aránylag olcsón segíthetnek. A gyógyszerkutatás ráadásul a géntérképezés következtében bizonyos fokig olcsóbbá válik. Ma a világ legjobb gyógyszerei is csak az adott betegcsoport bizonyos hányadánál hatnak megfelelően. Ezért a gyógyszergyárak óriási erőfeszítéseket tesznek e genetikai hátterű különbségek feltérképezésére. Ezentúl könnyebben meg lehet állapítani a gyógyszerekre való egyéni érzékenységet. A betegek előzetes kiszűrésével pedig gyorsabbá és olcsóbbá válhat a kutatás legdrágább szakasza, a klinikai kipróbálás.

Palugyai István. Géntérképet szeretnék rendelni! Népszabadság, 2000. július 22.

Amott elkészül az emberi géntérkép, emitt kész a társadalmi kórtérkép: Schuster kálváriája általában is csak egy jele annak a beteg állapotnak, amelyben régiónk egészségügye szenved. Cinikus elégtétel, hogy már emitt is demokrácia van: az államfőt sem kezelik jobban, mint bármelyik szavazóját. Arra már nem elég a tétel, hogy egyáltalán és általában miért van zárva a kórházkapu, miért nincs tomográf, miért téved ekkorákat az orvos. Kívülről fújjuk, pontosabban belülről tudjuk: átmenetiség, félfejlettség, működési zavar, pénzhiány. Kiskamasz piacgazdaság randevúzik bakfis demokráciával, félszeg vihogás, ügyetlen füllentések, pattanásos nagyképűség, és persze tehetetlenség, ha baj van, főleg.

Füzes Oszkár. Kórtérkép. Népszabadság, 2000. június 28.

Az előadásain megteltek a padok, s még a lépcsőn is ültek, pedig Romhányi sosem tartott katalógust. A nevét, arcát mindenkinek az első találkozásnál megtanulta, így a megismerkedéstől fogva valamennyiünket névről szólított. Zavarba ejtő, elképesztő memóriája volt, s ő ezt elsősorban arra használta, hogy mindenkihez egyénileg szóljon. Az előadások gyakorta párbeszéddé alakultak, faggatott, tesztelt, aktív részvételre kényszerített minket az órákon. Erős, férfias hangon beszélt, mondatai hibátlanok voltak, s fokozta a hatást, hogy néhány határozott vonallal megrajzolt skicce nagyszerűen illusztrálta a tananyagot.

Freész Károly–Ungár Tamás. Egy tudós tanár emléke. Népszabadság, 2000. augusztus 2.

Fotó: Varga Gyula egykori orvostanhallgató (Köszönjük a Népszabadságnak, hogy a fényképet rendelkezésünkre bocsátotta.)

Az egész problémát egy perc alatt megoldaná természetesen, ha hirtelen mindenki leszokna a cigarettáról. Képzeljék csak el! Nem kellene költeni az egészségügyi kiadásokra, de csődbe mennének a dohánygyárak. Hirtelen fölös lommá válna minden öngyújtó, hamutartó, pipa és szivargyűrű. Lehet, hogy kétezer év múlva utódaink majd csodálkoznak: mik voltak ezek a bűzlő rudacskák? Valamiféle pogány szertartás kellékei? Rágyújtottak, miközben űrhajóikkal ostromolták az eget és szörföztek a világhálón?

Elek Lenke. Elnyomni az utolsó cigarettát. Népszabadság, 2000. augusztus 10.

Tudják, mi az az endorfin? Aki tudja, emelje föl a kezét! Senki-i? De púpos tevét láttak már? Ez az az állat, amelyre rácsodálkozva a régi szovjet viccben Kohn bácsi sápadtan megkérdezi: „Istenkém, mit csinálhattak ezek ezzel a szegény lóval?” Nos, hogy a bolsevikok mit csináltak vele, fogalmam sincs, azt viszont tudom, hogy endorfint először ennek a szegény púpos lónak az agyalapi mirigyéből állítottak elő a tudósok. (De hisz ismerik a tudósokat, folyton előállítanak valamit!) Pontosabban szólva, így nevezte el a tudomány azt a morfiumhoz hasonló szerkezetű és hatású vegyületet, amit a teve hipofízise termel: endorfin. „Endo”, mert a szervezet belülről, mintegy magamagától kapja, és „morfin”, mert örömöt okoz. Örömhormon.

Szilágyi Ákos. Endorfinisták. 168 óra, 2000. augusztus 10.

Vannak pillanatok (események), melyek kapcsán nem illik fintorogni. Ilyen például, amikor egy kormányzat úgy dönt, huszonegymilliárdnyit áldoz valamire; ilyenkor nem szabad fejet csóválni – még akkor sem, ha ez a valami a magyar labdarúgás. Ilyenkor arra sem ildomos gondolni, kapott-e fejéhez az összeg hallatán kórházigazgató, autópálya-főmérnök vagy hadtestparancsnok; nem sportszerű ugyanis a tetemes summát átszámolni nővérfizetésre, sztrádakilométerre, harckocsira. Nem ésszerű továbbá az után kutakodni, hol volna jobb helye, ha oda szánták, ahova. Azt kell értékelni, hogy oda legalább jutott.

Ezen a ponton rögzítsük: a huszonegymilliárdot arra szánja a kormány, hogy a honi labdarúgást elindítsa fölfelé.

Jakab József. Huszonegymilliárd. Népszabadság, 2000. július 24.

De miután látványos és tömeges betegtüntetésekre ez idáig nem kellett számítani, a kormány sajátos módon csak akkor vesz tudomást a helyzet „fokozódásáról”, amikor munkáltatóként szembekerül elkeseredett munkavállalóival. Mintha bizony orvosok és ápolónők tiborci panaszaira volna szüksége ahhoz, hogy megtudja az igazságot. Kétségtelen persze, hogy mindazok, akik a büdzsé sarokszámairól döntenek, mindenekelőtt pozíciójuk, de anyagi lehetőségeik révén sem a hazai gyógyellátás rémes sztenderdjével kerülnek kapcsolatba, mindazonáltal nem hihető, hogy ne volna pontos képük a rendszer működésének állapotáról.

Mészáros Tamás. A nagy blamázs. 168 óra, 2000. július 27.