BMJ Magyar Kiadás 2000;4:193.

A SZERKESZTŐ ÜZENETE

Állítólag az orvos is ember

Jóllehet, gyakran mondogatják, hogy „az orvos is ember”, az orvostechnika csodái, a laboratóriumi vizsgálatok látszólagos pontossága és azok a berendezések, amelyek szinte megszólaló képekkel ábrázolják az elváltozásokat, azt eredményezték, hogy az emberek az orvosoktól tévedhetetlenséget várnak.

Ezt a hosszú és egyben hosszas gondolkodásra is késztető mondatot a 197. oldalon található cikkünkből kölcsönöztem. Ennek utolsó bekezdésében egy feladatot is kap, kedves kolléga: gondoljon vissza legutóbbi szakmai tévedésére, beszélje meg munkatársaival, figyelje meg reakcióikat (a sajátját is), majd gondolkodjon el, mi teszi könnyebbé, mi nehezebbé a dolgot! Szép kis feladat, szívesen megnézném, hányan lesznek olyan bátrak, hogy teljesítsék.

Hogy megkönnyítsük a dolgukat, a 199. oldalon más oldalról is rávilágítunk a kérdésre. E cikk címe (Miért legyen önkéntes tévedéseink bejelentése?) azt sugallja, hogy tévedéseink önkéntes bejelentésének (bevallásának) fontosságát egyelőre magyarázni kell, még egy olyan világszerte forgatott lapban is, mint a BMJ. A bejelentéstől, mint írják, három dolog tartja vissza az orvosokat: a kollégák és a betegek elfordulásának lehetősége, a szakmai elmarasztalás (legroszszabb esetben a diplomamegvonás) lehetősége és a jogi felelősségre vonás lehetősége. Az intézményeket is visszatarthatja a jelentés továbbításától a büntetéstől való félelem. A tévedések, hibák bejelentése ugyanakkor alapfeltétele a kiküszöbölésüket célzó tevékenységnek. Az orvosnak (akárcsak intézményének) tehát biztonságban kellene éreznie magát ahhoz, hogy felhívhassa kollégái figyelmét azokra a buktatókra, amelyekben megbotlott és mások is megbotolhatnak. Más hibájából tanulni enélkül nem lehet, a bejelentés mellett pedig még két érv is szól: egyrészt a baj már megtörtént, másrészt legközelebb esetleg nem történik meg. Ez lehetne a szakma összetartásának és bizalmának egyik legnyilvánvalóbb jele.

Orvosi tévedések, hibák mindig is lesznek, legfeljebb az lehet kérdés, hogy mennyi. A harmadik cikkben, amelyet olvasásra ajánlok a kérdéskör átgondolásához (195. oldal), a társadalom változásával párhuzamosan változó orvosszerepről esik szó. Olyan „nagy” kérdések szerepelnek benne, mint a nemek közötti különbség, a család, a karrier, az érzelmi érintettség a gyógyítás során. Korunk „...igényei szinte elviselhetetlen feszültséget teremtenek” – olvashatjuk. Ha ehhez hozzátesszük az egészségügyi dolgozók frusztráltságát fokozó sajátos magyar jelenségeket, valamint hogy a frusztráltságunkkal egyenes arányban növekszik hibáink száma, nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonná: a kockázat jelentős. Ennek ellenére azt olvashatjuk a 197. oldalon: „Bármilyen különös, a modern medicinában nincs helye a tévedésnek”.

Az orvos következésképp csak állítólag ember – lehet, hogy mindenkori finanszírozóink ezt már régóta tudják?

dr. Varga Zoltán, felelős szerkesztő